Tabló

2010 november 14. | Szerző: nos |

      Ismertem egy lányt, aki inkább egy nő volt. Kicsi és jelentéktelen, arcán a sértett gonoszság, amit a rosszul sikerült gyerekkor rajzolt. Alkoholista akarnok apa és megkeseredett, örökké rosszul fodrászolt anya, vaginizmustól szenvedő szomszédasszony, vaskalapos tanítónéni, és a postás Irén, aki húsz éve folyik le a biciklinyeregről, és húsz éve ismeri a háziorvos összes perverzióját. Nehéz gyerekkor egy leendő könyvtárszakosnak, aki alatt bucsukor nem indul a hajóhinta, az egész falu előtt kell szégyenszemre kiszállnia.

     Elvhű izéista volt, részt vett önkéntes plakátragasztásban, osztott szórólapot, céduláért kopogtatott, ment pártházba gyűlni. Közösségért tenni akaró ember.

    Volt olyan nyár, amikor leugrott a Balatonra, de nem volt soha elég a pénze. “Kétezer egy menet”- közölte a spicces elszabadult apákkal, akik két hosszú hétvége a családdal című lemez között élveztek egy rövidet is. A nádas ápol és eltakar.

    Máskor a cirkuszból szabadult artista barátjával járták a panelrengeteget. Kezeslábas, hátukon permetező- befújtak minden sarokba és a csövek mellé is. A tartályban víz volt, mégis elhitte mindenki, hogy ők csótányirtók, fizettek a bohóckodásért. Azóta is lesem a rovarirtós pasit az étteremben, nem túl izmos-e, vajon tudna-e helyből hátraszaltót. Mégsem kérdezhetem meg, nincs-e tériszonya.

    Ez csak egy lány, aki egy gonosz kis nő volt. Elvégezte a könyvtárszakot, albérletben nézett egészen szappanízű amerikai filmeket, csalta a barátját, halott írókon kívül nem szeretett senkit. Vágyta a közjót. Tenni is hajlandó volt érte.

      Legközelebb a kislányról mesélek, aki mindenkinek adott magából, csak Krisna tudatúak gyűjtéseit nem támogatta. Vele is ettem spagettit.