A férfiak pontosan annyira vesznek hülyére, amennyire hagyom magam. Zs. elvesztette a mobilitását. Én a naivitásomat vesztettem el.
Bizonyára talált egy pesti bigét, akit utazgatás és e-mail maraton nélkül is porozhat. Bár a levelezés nem lehet fárasztó, elmonologizálok szépen magamnak. Minden áldott este megírtam, mit ettünk, mit láttunk, mi történt… édes.
Nem nyafognék, de mostmár késő… most látom, milyen szélhámos ő. Zsák a foltját, ugye, nem panaszkodhatik az, aki csak a romlottabból válogat. Próbálom megfejteni, honnan ez a késztetés, hogy csakis rossz kisfiúkkal álljak szóba… problémás jöhet, a többi meg kerüljön…ez nem édes, ebbe bele lehetne savanyodni kérem, ha az imázsom engedne ilyesmit.
Nem enged. 32 évente egy alapos hányás, ez minden, amit megtisztulásként eddig felmutathatok. A másnap gondosan letisztogatott ereszcsatorna. Amilyen marha vagyok, ha lenne saját ereszcsatornám, hát arra okádnék! Még jó, hogy csak a barátaimnak van.
Zs. tehát átráz, játszik, ill. csak szórakozik velem… óh, én szegény mimóza! Ha “közös problémánk” van, arról hosszasan tudunk beszélni telefonon, jól viseli, ha sírok. Jól tűrte. Szavam se lehet, ő az én lelki társam… mi más, ha egyszer elvesztette a mobilitását?! Úgyis épp lelki társat kerestem, lehetőleg nőset, három gyerekkel, befuccsolt mobilitással.
Én csinálom magamnak, igen-igen, tudom! Nem sírok sokat, csak sokszor keveset, beosztom. Közben azon töprengek, nem kellene-e elmennem novíciának. Esetleg vidékre művelődésszervezőnek, papír nélkül, saját szakállra. Nyanyatorna, gyerekeknek korrepetálás, szóló a templomi kórusban… jaj, hagyjuk a papot!