Szeretlek…

2010 november 30. | Szerző: nos

       A férfiak pontosan annyira vesznek hülyére, amennyire hagyom magam. Zs. elvesztette a mobilitását. Én a naivitásomat vesztettem el.

     Bizonyára talált egy pesti bigét, akit utazgatás és e-mail maraton nélkül is porozhat. Bár a levelezés nem lehet fárasztó, elmonologizálok szépen magamnak. Minden áldott este megírtam, mit ettünk, mit láttunk, mi történt… édes.

     Nem nyafognék, de mostmár késő… most látom, milyen szélhámos ő. Zsák a foltját, ugye, nem panaszkodhatik az, aki csak a romlottabból válogat. Próbálom megfejteni, honnan ez a késztetés, hogy csakis rossz kisfiúkkal álljak szóba… problémás jöhet, a többi meg kerüljön…ez nem édes, ebbe bele lehetne savanyodni kérem, ha az imázsom engedne ilyesmit.

     Nem enged. 32 évente egy alapos hányás, ez minden, amit megtisztulásként eddig felmutathatok. A másnap gondosan letisztogatott ereszcsatorna. Amilyen marha vagyok, ha lenne saját ereszcsatornám, hát arra okádnék! Még jó, hogy csak a barátaimnak van.

     Zs. tehát átráz, játszik, ill. csak szórakozik velem… óh, én szegény mimóza! Ha “közös problémánk” van, arról hosszasan tudunk beszélni telefonon, jól viseli, ha sírok. Jól tűrte. Szavam se lehet, ő az én lelki társam… mi más, ha egyszer elvesztette a mobilitását?! Úgyis épp lelki társat kerestem, lehetőleg nőset, három gyerekkel, befuccsolt mobilitással.

    Én csinálom magamnak, igen-igen, tudom! Nem sírok sokat, csak sokszor keveset, beosztom. Közben azon töprengek, nem kellene-e elmennem novíciának. Esetleg vidékre művelődésszervezőnek, papír nélkül, saját szakállra. Nyanyatorna, gyerekeknek korrepetálás, szóló a templomi kórusban… jaj, hagyjuk a papot!

Terápia?

2010 november 17. | Szerző: nos

      Szerkezeti eltérésem nincs. Értsd: normális állapotú a méhem. Legalább az normális, ha feljebb problémák akadnak. Kis híjján elbőgtem magam a nőgyógyász színe előtt, fogalmam sem volt, hogy ennyire feszült vagyok.

     Délután Zs. felhívott, ami sokat jelentett, mert újszerű élmény, hogy problémám van, mégsem egyedül kell emésztenem. A barátok ilyenkor sokat segítenek, de az más. A barátaival nem fekszik le az ember, nem engedi őket a szó legszorosabb értelmében magába, nem akarja befészkelni magát a mellkasukba, szorosan a bordák alá.

     Elnéztem a nagyhasúakat- van, akit az anyaság sem szépít meg-, elmerengtem a halálon, de egész nap az motoszkált bennem, hogy Julien Sorel apjának fűrészmalma van. Nem csoda, ha inkább aludni vágyom.

A vélemény olyan, mint a segglyuk…

2010 november 16. | Szerző: nos

       Eljött a várva várt perc, amikor követem saját filozófiám első, egyben legsarkalatosabb pontját:

    MINDENKI NYÚLJON MAGÁHOZ!

 Ma időt és éhséget elfelejtve teázgattunk barátnőmmel, és hatalmasakat nevettünk. Sikerült alapvető igazságokig leásnunk, miközben mások köldökét is megvizsgáltuk…

    … és arra jutottam, hogy az élet nem arra való, hogy fanyalogjunk. Az élvezést most hagyjuk, mert mindenki mást élvez, ugye, sok a perverz.

     Bámulatos, hogy mennyire komolyan vesszük magunkat, és főleg mások hiányosságait! Nem tudom, én is mit izgulok. Évekig vágytam anyám halálát, aztán évekig utáltam magam emiatt. (Őt is.) Majd újabb hosszú évekig sajnáltam magam, végül a lányomat is…

   Mostanában megint képes vagyok egyszerre sírni és nevetni, és nyáron lehánytam másik barátnőmék ereszcsatornáját. Lehet, hogy kivagyok kicsit. (Ki vagyok?) Úgy döntöttem, ez már a megtisztulás. Kevésbé gusztusos, mint szép csendben meghomályosodni, de nekem ez a kezdetleges munkamódszerem van, bocsánat.

   Ma ismét elfogott a heveny vágy, hogy segítsek a világon, aztán észbe kaptam, hogy első lépésnek megteszi a saját kis lelkem. Aztán ott van a lányomé, és bármilyen felemás is a tudat: van anyám is. Továbbá nem muszáj alárúgnom a kevésbé bajnok kollégáimnak sem, elég ha nem szállok be a kis játszmáikba.

    Különben nemrég megtudtam: manipulálom az egész világot. Gyermekem apja dörgölte ezt nem elhanyagolható méretű orrom alá, közel tíz évvel utolsó kontaktunk után. Padlóra küldi ez a magamfajta mániás köldökvizsgálót. Egyrészt kikérem magamnak, hogy kritikát fogalmazzon meg bárki, akit nem kértem erre, pláne keményet kaphatna ő is… nem mondom meg, hová… másrészt magasságos jó Isten! Még ez is! Egy újabb hiba, ami bűn! Hogy a pi…ába lehetnék én valaha is tökéletes?! Helyesebben: miképpen éljem én meg a bennem is rejlő tökéletesség csodáját, ha most kiderült még ez is?!

     Sok fájdalmas emlékét eldalolta, miután megkértem erre- volt más választásom?!-, mindet nem részletezném. Végeredményben elújságoltam én is meglátásaimat, érzéseimet, ellátván őt némi jó tanáccsal. Semmi durva, csak javasoltam, hogy olvasson ezt-azt, nem árt tudatosítania senkinek: létező probléma az önismeret. Keskeny kis ösvény a boldogsághoz.

    Aki tudja magáról, hogy egy darab kakiból gyúrták, az el tudja viselni más szaroskodásait is. Nem rokkan bele, aztán meg fizessék a többiek a pszichoterápiáját. Aki felismeri magában az istenit, az másban is meglátja a csodát. Néha már az is csoda, hogy lehet egyáltalán szeretni. Nem rossz kiindulási pont, ugye?

    Részemről semmi bajom az egésszel, és a részletek is lenyűgözőek. Nem lehet rossz az a nirvána, de egyelőre ez sokkal izgalmasabb. A törpeárvácskák a városháza előtt, a kolléganőm sajátos életfelfogása, reggelente az ég, de leköt a pénztáros nénik tanulmányozása is, vagy a lányom félig serdült megnyilatkozásai. Minden izgalmas, csak győzzük felfogni ésszel. A szívünk sokkal terhelhetőbb… ja, és ne felejtkezzünk meg arról hogy az egész csak illúzió. Mindenkinek sajátja van, egyéni fóbiákkal és bölcsességekkel, és belátásokkal arról, hogy ez a valóság.

Tabló

2010 november 14. | Szerző: nos

      Ismertem egy lányt, aki inkább egy nő volt. Kicsi és jelentéktelen, arcán a sértett gonoszság, amit a rosszul sikerült gyerekkor rajzolt. Alkoholista akarnok apa és megkeseredett, örökké rosszul fodrászolt anya, vaginizmustól szenvedő szomszédasszony, vaskalapos tanítónéni, és a postás Irén, aki húsz éve folyik le a biciklinyeregről, és húsz éve ismeri a háziorvos összes perverzióját. Nehéz gyerekkor egy leendő könyvtárszakosnak, aki alatt bucsukor nem indul a hajóhinta, az egész falu előtt kell szégyenszemre kiszállnia.

     Elvhű izéista volt, részt vett önkéntes plakátragasztásban, osztott szórólapot, céduláért kopogtatott, ment pártházba gyűlni. Közösségért tenni akaró ember.

    Volt olyan nyár, amikor leugrott a Balatonra, de nem volt soha elég a pénze. “Kétezer egy menet”- közölte a spicces elszabadult apákkal, akik két hosszú hétvége a családdal című lemez között élveztek egy rövidet is. A nádas ápol és eltakar.

    Máskor a cirkuszból szabadult artista barátjával járták a panelrengeteget. Kezeslábas, hátukon permetező- befújtak minden sarokba és a csövek mellé is. A tartályban víz volt, mégis elhitte mindenki, hogy ők csótányirtók, fizettek a bohóckodásért. Azóta is lesem a rovarirtós pasit az étteremben, nem túl izmos-e, vajon tudna-e helyből hátraszaltót. Mégsem kérdezhetem meg, nincs-e tériszonya.

    Ez csak egy lány, aki egy gonosz kis nő volt. Elvégezte a könyvtárszakot, albérletben nézett egészen szappanízű amerikai filmeket, csalta a barátját, halott írókon kívül nem szeretett senkit. Vágyta a közjót. Tenni is hajlandó volt érte.

      Legközelebb a kislányról mesélek, aki mindenkinek adott magából, csak Krisna tudatúak gyűjtéseit nem támogatta. Vele is ettem spagettit.

Hogyan ne legyünk prostik?

2010 november 13. | Szerző: nos

      Mit tesz az egyszeri leány, ha túlságosan megerőltető számára a munka?

   Súlyos önértékelési zavarok kellenek ahhoz is, hogy az ember nős férfi szeretője legyen. Én már csak tudom. Nem is annyira az önbecsülés hiánya, mint egyfajta túlzott önbizalom szükséges. ” Én majd megmentem, kiszabadítom ebből a rossz házasságból!” Hiszen a nős férfiak házasságai minden esetben melléfogásnak bizonyulnak, csakis ezért keresnek vígaszt és puncit máshol.

     A punci meg csak vígasztal, már ha odáig jut a dolog, többnyire monologizálásban kimerül az egész. Érzelmes beszámolók a napról, munkahelyi sztorik, mit ettünk vacsorára, mire gondoltam, min háborogtam, mennyire hiányzol… e-mail e-mailt követ, s csak néha bántó, hogy magamagát követi az ember. Visszafelé ritkán jön három mondatnál több.

     Hisztinek helye nincs, ezt minden jó punci tudja. De most nem ezen morfondírozom.

     Bejön az étterembe kiscsalád, hétköznapi arcok. V. megsúgja, évekkel ezelőtt a  szomszédságukban dolgozott egy fodrász üzletben. Apa futtatta anyát. Anya meg futott. Megnézem őket jobban, hihetlenkedve vizsgálok minden apró kis ráncot, kukkolom a gyerekük auráját, vajon lehet-e ilyet egyáltalán feltételezni? Hinni nem.

     Jönnek szép számmal olcsó kis lányok, akikről nem tudom eldönteni: kurvák vagy csak beöltöztek dögösnek? Egészen gyűrött madámok lógatják ki a mellük, és bizony rövid a szoknya. A neten tucatnyinál több felkapott blog, arról értekeznek, nehéz-e ráhangolódni az ökölszexre, ha ütött a villanyóra. Nehéz a gázóraleolvasók élete is, tudom. Nem lehet megélni abból, amit egyszerű, becsületes munkával keres az ember. Nap mint nap tapasztalom. Aki egy kicsit is szerencsétlenebb, akit nem pénzel szülő, nagyszülő, aki nem örököl, aki nem egyke, aki nem érvényesíti eléggé magát, az megdögölhet éhen… de színházba, moziba nem megy, nem vesz könyvet, sőt újságot se sokszor, nem ül be a belvárosba teázni, nincs vésztartaléka, nem lehet akármikor, akármilyen beteg. Ha gyereked van, megöl a bűntudat időnként, amiért nem veszel meg egészen egyszerű és egyébként hasznos dolgokat is- örülsz, ha telik a kötelezőre. Tíz éve rendelkezem magam a keresetemmel, de beosztani még csak mostanában tudom. Nehéz megtalálni az egyensúlyt hasznos és boldogító haszontalan között, nehéz folyamatos kárpótlási igényekkel küzdeni, és nehéz nem csak műanyag szart enni meg inni.

     Mitől lesz valaki kurva? Többet akar keresni, kevesebb (???) energiabefektetéssel, tudom. Biztosan nem lehet másképp csinálni, csak ha büszke közben magára, mennyire jó ő. A vendégeivel, akikre ráhangolódik. Akik esetenként belészeretnek, akik csak tőle kapják meg azt, amire vágynak. Pénzért.

     Gyomor kell az ilyesmihez. A nyomor sem pusztít ennyire, mint ez a bátor megmártózás a sok farokban. A “könnyen” szerzett pénzen vett bugyik és harisnyák, parfümök, mozijegyek fellázadnak egyszer. Nincs az a szoláriumbérlet, nagykezelés, manikűr vagy nyaralás, ami boldogítani tudna. Boldogan lehet élni mindezek híjján is, legfeljebb nem minden téren elégedetten.

Tiszta szégyen…

2010 november 11. | Szerző: nos

     Integráljuk bele a nagy büdös kegyetlen életbe és munkaerőpiacba megváltozott képességű felebarátainkat, és lássunk csodát! Nem működik. Akárhogyan is nézem, ez a poroszos módszer nagyon szar, kaka. Ha én megváltozott munkaképességű lennék, utálnám, hogy utálnak. Mert túrom a fenekem, az orrom… és teszek még száz olyan apró semmiséget, amin fennakadnak. Szólnak, kérnek, figyelmeztetnek… és aztán feladják, megaláznak akaratlanul, majd szándékkal, közben csiklandósan röhögve. A tizedik popivakarás után felháborodva.

     Hónapok teltek el azóta, hogy tudom: itt mostmár nem pusztán néhány lusta, enervált helyett is dolgozhatok, hanem néhány szerencsétlen helyett is.

    AZONNAL LESZÖGEZNÉM: A MEGVÁLTOZOTT MUNKAKÉPESSÉGŰ IS LEHET TELJES-NEM RITKÁN KÜLÖNB!- ÉRTÉKŰ MUNKAERŐ, AMENNYIBEN ÁLLAPOTÁNAK ÉS KÉPESSÉGEINEK MEGFELELŐ POZÍCIÓBA HELYEZIK.

     Ugyanakkor kukkantsunk már be a minden hájjal és álszent érzésekkel is megkent egónk függönye mögé! Mert bizony leng a huzatban. Ha valaki nem teljesen egészséges vagy szokványos testi adottságokkal érkezik erre a világra, az korántsem bűn. Ha baleset éri, pláne más, esetleg stólszerűek hibájából kifolyólag, az sem az ő vétke. Talán a stólszerűé sem, hiszen minden mindennel összefügg, karma és Egy van itt kérem, ésszel érthető de sokszor követhetetlen és megfoghatatlan… szerencsére mindig van egy jótékony lélek, akit felhívhat Gizike néni a televízióban, ha bizonytalan, ki is a férje azon legjobb barátja, aki segítene lovakat tenyészteni. A lovakat megálmodta, de elakadt, no!

      Tehát az fáj nekem, hogy a csudában van ideje és indíttatása valakinek arra, hogy évek hosszú és kíméletlen munkája során felőrlődjön önnön ostobaságában, tehetetlenségében?! Mi a fenéért hisz még bárki is abban, hogy ha beteg és elhanyagolt lesz, akkor majd más ugrik, ápolja és felépíti újra?!

     Rövid kitérő: voltam már beteg is, elhanyagolt is. Vágytam is piszkosul a törődést, feltétel nélküli elfogadást. Ha Istennek valóban van fehér szakálla és összevont szemöldöke, bizonyára megváltozott képességű takarítónőként végzem egy romániai onkológián.

    DE! Miért nem rázza meg egy -mindezekkel együtt- jóérzésű ember a körülötte élő egy-egy nyomorultat? Miért nézünk össze torz grimasszal a seggvakarás miatt? Miért akarjuk őket így hagyni, aztán meg siránkozni, hogy ilyenek? Miért nevelünk így gyerekeket? Ki miért szül? (Tudom, a gyerek dönt és választ.)

     Megértem néha a sztárpszichológust, aki csúnya szavakkal ébreszt. Megértem- és szeretem- a nagyhajú NŐ-t is, mert igenis NINCS TABU. Az azért van, hogy végül ne legyen. Beszéljünk róla! Sokkolva, ha kell, finomkodást és rafináltan egyszerű játszmákat visszautasítva SEGÍTENI KELL. Nem a saját egónkon.

    Igenis el lehet magyarázni, hogy vannak zsákutcák. Kereshetem én a boldogulásomat magamon kívül, követelőzhetek elfogadásért, figyelemért, szeretetért… felhívhatom a frappémágust, vethetek kártyát… ha nem vetek számot magammal. Könnyű a mások életét kukkolni, abba belefeledkezni, levonni tanulságot, kimondani ítéletet, majd fejet a krumlistésztába vagy őzpörköltbe dugni, elemezni a magas művészetet… kiazatündi mellét.

      Bántóan hangzik, de igenis mindenki nyúljon magához! Ne csak oda! Vegyünk hogyanlegyektuti zsebkönyvet, igyunk nemesfémet, fingjunk Bach-terápiát, esküdjünk az éjjel permetezett bióra, vagy az éjjel sem permetezett aranyalmára- annyiért már azt is kapnál-, ússzunk jeges kádban, fessünk mandalát szárazbabbal, járjunk jógára két Megetetünk között…

    … aztán örüljünk, hogy különbek, értékesebbek, hasznosabbak, szebbek, szerethetőbbek vagyunk! Esetleg menjünk szociális munkásnak! De legjobb lenne megrázni magunkat, meg a mellettünk élőt is. Mert amíg érzékenyen érint egy orrtúrás vagy seggvakarás, addig igenis van mit dolgozni magunkon.

     A szerző itt megjegyzi, hogy olykor ő is túrja az orrát, és ha kell,  segget is vakar. De nem várja el, hogy ezt többen is nézzék. Inkább leírja.

Terhes vagy rákos?

2010 november 10. | Szerző: nos

       Az első, nevezzük immár nulladiknak, bejegyzésben említettem várandósságot, abortuszt, Taigetoszt, kurvákat, ellopott gesztenyepürét… nem az enyém volt, de a sorsomra kihat… mindezt sajátos összefüggéseiben látva. Lelepleztem Freudot, hátha nem én olvastam utoljára, mekkora csaló volt, képzeletben nyomorogtam- bohém bájt is nélkülözve-, felneveltem két gyereket két különböző apától.

     …és mentés, ez az!

   Terhes vagy rákos vagyok, ugyanakkor az sem kizárt, hogy ha már minden mindennel összefügg, a ciklusom is korrellál ezzel-azzal… hogy ne menjek messzire, talán a bimbódzó elmebajjal. Akármi lesz is, akárkivel- itt szögezném le: apa csak egy van!-, a nap reám is süt, és a már meglévő gyermekemre, barátaimra, depresszós anyámra, de még Keleti Györgyire is. Zalatnayra talán kevésbé…

     A megvilágosodás kapuja mindenkiben ott van, tárva-nyitva. Nyitott kérdés, miért nem vetkezzük le az egónkat, ennyire nem zavarhat össze egy bolygónyi embert némi fluoridos fogkrém, propaganda, előző sorsok, ledolgozatlan karmák… jó, értem, mégis zavaró, bocsánat!

     Sokminden foglalkoztat pillanatnyilag. Melyik borotva volt olcsóbb és hatékonyabb, mosóport vegyek-e vagy még egy terhességi tesztet? Miért ír nekem nyomtatott levelet Orbán Viktor és Schmidt Pál, amikor én nem vagyok szellemi tizenhárom éves? Egyek-e még egy joghurtot, gépeljek-e újra? Mi lesz az emberiséggel, ha érzelmi fogyatékkal nő fel minden második gyerek-óvatos becslés, saját megfigyelések alapján-, ha még én is az egóját gyúrom az enyémnek? Mi lesz, ha itt mindenki álszent, papolunk csak, közben megy a nagy közös tudattalanban is a mutyi, maszatolás? Mi van, ha nincs is semmi, csak túlbonyolítjuk?